Tél van

Itt legalább is. Annak is a vége. Úgy döntöttünk, hogy nézünk még egyszer havat. Igaz a cserkészek rendeznek egy buszos kirándulást, de az túl korán indul, s Arikának a mostani gyógyszerváltásnál több pihenésre van szüksége. Mára elkéreztettük az iskolából, és háromnegyed tizenegykor el is indutunk a hegyekbe. Az kb. 2 óra utazásra volt. Az utolsó városkában vettem lencsevégre ezt a képet, biztos valami helyi szörnyeteg lehet.
A belépő a hegyre 25$ volt és nem volt szükség hóláncra. Béreltünk szánkót és hótaposót. Az elején a központ mellett, majd kicsit odébb is kipróbáltuk a pályát.

Az alábbi kép apa és lánya közötti versenyszánkózást mutatja be.

Itt egy hógolyózás pillanatai következnek. Ari nagyon vágyott egy hócsatára, egész úton emlegette.


A végén, indulás előtt az önfeledt vidámság pillanatai. Magamról is ugyanezt tudom mondani, nem emlékszem, mikor tudtam utoljára ennyire kikapcsolódni, ellazulni, pedig csak néhány röpke órát voltunk ott. Persze hóembert is építettünk.

Persze hazafelé mindhárman elaludtak körülöttem, én csak szelltem a kanyarokat a csodálatos tájon. Képzeljétek, 30-40 m magas fák, alattuk őspáfrányos, olyan 1-2 m-es páfrányokkal. Mintha egy más világban jártunk volna. Nem lepődtem volna meg egy T-rex bőgésen sem. Már odafele észleltük, de hazafelé meg is álltunk egy kis horgásztanyán (pisztrángot és lazacot lehet fogni) és vettem egy füstölt pisztrángot. Most pedig blogírás közben egy isteien finom újzélani citromfagyit eszek, nyami-nyami.
Holnap az új autót visszük a útalkalmassági vizsgára (ez kell a beíratáshoz), majd Lucust oltásra.
András