Megjöttek a csajok, szerencsésen landoltak. Az utazást élvezettel élték át, semmilyen gond nem volt velük. A beszállásnál volt egy kis balkáni típusú tülekedés, de a végén beszálltak, előbb, mint kisgyermekesek. A repülőn utazott és segített nekik Kinga, Ildi unokatesója is. Na persze, ahogy mondták, a fél gép ismerős volt, akár a kocsmában is leszállhatott volna.
Na, de el kell mondanom a saját poénomat is. Egész nap a tévében a koszovói államalapítás szapulása ment, s hogy mennyire veszélyes precedens ez az erdélyi ügyre nézve. Elitélte az államelnök, miniszterelnök, parlament, szenátus, kutyafüle. Nálam az igazi derültséget az okozta, hogy a reptéren bemonták, hogy megérkezett a Tarom járata Bukarestből, az utasok a nemzetközi kijáraton fognak kiszállni. Értse, aki érti.
Szegény Luca el van veszve, azt mondta, hogy otthon szeretne aludni. Hogy mondjam meg neki, hogy otthonunk csak e népmesei fordulatokban gazdag megpróbáltatásokon keresztűl fog lenni megint. De lesz. Ugyanúgy ült az én ölömben, mint az anyjáéban és tudta, hogy az már nem a mi házunk, de mégis. Ez az átmeneti időszak nem szerencsés. De tudják, hogy jó lesz, őket is ugyanúgy foglalkoztatja a jövendöbeli szobája kinézete, berendezése. Értelmesebb, mint gondolnánk. Azt is tudja, hogy a nagyit azért operálták meg, hogy ne halljon meg, és ezt el is mondta. Persze ő sose fog meghallni. Mondja, de én azt nem tudom, hogy miért kell ezt egy 3 éves gyereknek megpróbálni feldolgozni. Mint azt sem értem, hogy a nagyinak azért fáj a háta, hogy dolgozzon és pénz tudjon keresni nekik játékra. Tök mindegy. Szerintem egy gyereknek még korai ezeket megérteni. Mi értjük. Sokat gondolkoztam azon, hogy az előbbi posztom megjegyzését az édesapám részéréről betegyem-e vagy sem, de aztán úgy döntöttem, hogy beleteszem. Nemrég beszéltem egy kinti barátunk édesanyjával, aki azt mondta, hogy az apuka azért halt meg, mert a fia kiment. Nyolcvan éven felül volt. Nem mondom, egy szülőnek nem könnyű elfogadni, hogy a gyermeke más féltekére költözik, de szerintem nem etikus valakinek betegségét, halálát erre fogni. Az élet a maga örömeivel, bánatával megy tovább, akkor is, meg akkor sem. Priviben nagyon sokan kerestek meg e tárgyban, sokan azt mondták, hogy nem merik megírni a véleményüket. Nos, mondom, írják meg, beszéljük ki, mert csak ez vezet előre.
Más. Kinyomták a digitális nyomdában az "És elefántok nincsenek?"-et és hamarosan elkezdjük szétosztani a barátainknak, rokonoknak. Gyönyörű lett. A többi még titok.
András
4 megjegyzés:
Már alig várom, hogy lássam a kiskönyvet! Kíváncsi vagyok nagyon!!
A témára visszatérve: egy szülő soha nem tesz keresztbe a gyerekének és nem is nehezíti meg az életét, hanem mindenben segít és támogat! Erről csak ennyi a véleményem, mert órákat tudnék regélni :-)
Hugi
Ha véletlenül nem nézem meg a Blogg-ot, akkor talán nem is tudom meg, hogy itthon vagytok?
"Koma"
En is kaphatok abbol a könyvböl? Talan sikerul összehozni egy talalkozot februar 23-ika es marc 1-je között.
Puszi bobe
Sziasztok!
Én azt gondolom, hogy egy szülőnek az a dolga, hogy támogassa a gyerekét, még ha nem is ért egyet a döntéseivel. El kell(ene) fogadni, ha valaki felnő, akkor saját élete van, saját tervei, saját gondolatai, értékrendje. Én biztosan tudom, hogy Nektek is könnyebb lenne a megszokott állóvízben csücsülni, csak Ti is a gyerekek érdekét teszitek a magatok elé: és ez Ausztrália. Aki igazán szeret, az el tud engedni.
„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik...” (idézet a Bibliából)
Minden jót Nektek!
Judit
Megjegyzés küldése