Egy levél

"Januar x-en megkaptuk vegre a vizumot es marcius x-an repulunk:)

Egyik szemem sir a masik kacag azota is ... nehez az elkoszones a

kollegaktol, ismerosoktol, rokonoktol, csaladtol ... es meg neki sem

fogtunk ugy igazabol. Kiderult,hogy nem is a varakozas a vizumra volt

a legnehezebb. Gondolom nektek sem ment ez konnyen."

Ugye vannak jó hírek is még a világban?

Nem könnyű a búcsú, de gondolj arra, hogy 20 évvel ezelött úgy jöttek

ki az emberek, hogy soha nem térnek vissza.

Mielőtt megkaptuk volna a vízomot részt vettünk egy gyerekkori barátom

temetésén, autóbalesetben hunyt el. Az édesapja átölelte apukámat és

azt mondta neki, örvendj, te nem kell a fiadat eltemesd, csak

elköltözik.

Már meg is látogattak, felejthetetlen napokat töltöttünk együtt,

látták, hogy nekünk és az unokáknak jó. És otthon nem lett volna az.

Most nem zártátok be a kaput. Ha nem tetszik (bár kétlem) visszamehetsz.

Furcsa hely ez, igaz idegen, de megvan a varázsa.

Tanács. Élvezzétek ki az otthoni ízeket, perceket, mindenre pozítan

nézzetek, hogy jók legyenek az emlékeitek.

Ha valamilyen ízvilághoz nagyon közel vagytok, torkoskodjatok. De

készüljetek fel, hogy itt minden más, mások az ízek, illatok.

Annak idején a látogatás nekünk is csak betekintést adott, az igazi

kaland, az új élet építése a reülőtéren kezdődik.

Fél év múlva, már sok emlék az első hetekből; de a repülőtér, a

megérkezés pillanata örökre megmarad.