Egy nap

Tegnap nem volt erőm írni.
András korán reggel autóba ült és felment pestre a HIV teszt eredményért és egy tárgyalásra, hiszen eladó a cégünk.
A teszt persze negatív, a tárgyalás viszont érdekes volt. Számszerüsíteni nem akarok, de kicsit kiakasztott, hogy valaki, akárki úgy gondolhatja, hogy egy 11 éves mindig pozitív mérleggel rendelkező cégnek az átvételéért még nekünk kellene fizetni... hát ez övön aluli volt, azaz maga a helyzet volt megalázó. Az, hogy valaki úgy gondolja, hogy csupán üzleti meggondolásból, megsérthet. Megteheti, de ezzel pirospontot tuti nem gyűjt!
Aztán folytatódott a nap... felhívott a könyvelőnk. Sajnos el vagyunk maradva egy kis könyvelési díjjal. Azért hívott, mert egy nagyon kedves ismerőse nagyon meg van szorulva és töle kért kölcsönt, és nem-e tudunk fizetni, hogy ő is segíteni tudjon. Szerencsére már megvolt a pénz, azonnal vittük, csakhát olyan lehangoló, hogy mire kellett a pénz.
Dee, itt még nem ért véget a nap. Este, mivel ma 1-e van, elmentünk vásárolni, sok ember, hosszú sorok, sok ideges ember. Már a kasszánál jártunk, amikor a szomszéd kasszánál egy középkorú párra lettünk figyelmesek, a hölgy fülig pirulva szorongatott egy liter olajat. Az úr, ... , egy maréknyi egy meg kétforintosokból próbálta összehozni a hiányzó összeget. De, csak a többi alapélelmiszerre jutott, az olaj meg visszakerült az ideges éppen hogy nem káromkodó de millió szúros, rosszalló pillantást vető kasszás hölgyhöz. Sajnos későn kapcsoltunk, hiszen a tízezer forintos bevásárlásunkba belefért volna egy liter olaj. :( Amit viszont szomorúbbnak tartok, hogy amikor kifordultak, rákérdeztünk, hogy segíthetünk-e és felajánlottuk a hiányzó összeget, de mosolyogva visszautasították, hogy csak nem hoztak elég pénzt, csak elszámolták magukat. A szomorú az, hogy ők is mi is tudjuk, hogy otthon sem lesz több pénz, legfennebb kevesebb olajjal fognak főzni.
Az jutott eszembe, hogy vajon miért vagyunk olyan büszkék, hogy nem vagyunk képesek megszorultságunkban elfogadni a segítséget a baráti jobbot? Pedig, csak annyit kell tenni, hogy legközelebb te segítesz valakinek aki rászorul, és rögtön kicsit jobbá, elviselhetőbbé válik a világ. Azt hiszem túl idealista vagyok. A valóság sokkal szürkébb és elviselhetetlenebb, mint gondolnánk. És mégis, az élet megy tovább és csak remélni tudom, hogy legalább a gesztustól egy jobb estéjük volt és reményt öntött beléjük, hogy a világ lehet más is.
Hát ennyi.
Ildi
PS Azért nekünk is hitelkártyával kellett fizetni
András