Luca

Mielőtt tényleg a másik kis kincsünkről írnék, ma voltam szülői értekezleten Arikánál, és a lényeg az hogy fejlődik és alakul :) . Délután voltunk úszni. Azaz, az első úszásoktatáson vettünk részt. És itt millió köszönet Pista bácsi!!! Az első alkalommal már ugrott egy lépcsőt a kezdők között!
Szóval, Luca. Nem is tudom hol kezdjem. Ma annyira büszke voltam rá, mint még soha! De tényleg!!! Amióta megérkeztünk Ő az aki csendben a háttérben, néha a maga módján tiltakozva, de teljesen elfogadta döntésünket és akár hiszitek, akár nem, annyi szeretettel támogat minden döntésünkben, hogy az már szinte felnőttes! Luca az, aki nem kérdez, hanem csinál. És hihetetlenül fejlődik!!! Két hónapja még csak gombóc embereket rajzolt és a szemünk láttára kerekedett ki a krumplira előbb a fej, aztán az arc, aztán a kezek és a lábak. Ma már büszkén és bíztos kézzel rajzolja le a családját a legkülönfélébb változatokban. Luca az aki boldogan és majdnem szaladva megy az óvodába, pedig, nem sokat ért, vagy legalábbis ezt hisszük, mert ma az óvónéni meglepett, hogy mennyire barátságos és mennyire nyitott és hogy milyen sokat ért, bár még nem beszél. Luca az, aki úgy fejezi ki azt, hogy mi vagyunk az életében a bíztos pont, hogy kéri, hogy ölbe vigyük be az ágyába. És, Luca az, aki folyamatosan valamilyen könyvet, újságot vagy bármit, de forgat a kezében, büszkén mondva, hogy olvas. Imád betűket írni és egyre több betűt ismer fel, attól félek néha, hogy Arika előtt fog megtanulni olvasni! Pedig bőven ráér, hiszen még csak 3 és fél éves. DE, résztvesz minden házifeladat megoldásban és kifejezeten megsértődik, ha valamiért mégis elküldjük mást csinálni... Luca az, aki bejött először a házba és kézenfogva végigsétált velünk és a végén megállt a nappali közepén és azt mondta, hogy tetszik az házunk és ugyancsak ő az aki az étkező asztalunkat együtt-asztalnak kezdte hívni. És ma, a mi kicsi Malackánk igazi hős lett. Ez volt a kedvenc Micimackós meséje, mert Malacka olyan aranyos és szeretnivaló és mindentől megijed de mégis Hős. Ma Luca életében először vett részt egy úszásoktatáson. Előzőleg megkérdezte legalább százszor, hogy tényleg mennie kell-e, mert ugyebár ő fél a nagy víztől... Aztán indulás előtt azt mondja: Na jó!... És elmentünk. Mivel én szülőire mentem előtte, András tette meg az első lépéseket, átöltöztette őket (otthon mindent rájuk adtunk, csak le kellett róluk fejteni a fölösleget, de ez semmiben sem árnyékolja be Apuci teljesítményét!!!), és mielőtt kezdődött volna én is megérkeztem. Arika ment és ügyesen csinálta a dolgát. Lucusra egy külön oktató jutott. És bár remegve, de leült a vízben a lépcsőre... Aztán szép lassan belemelegedett és csinált mindent! A végén még be is ugrott a vízbe az oktató néni ölébe! Szóval, csak néztük és nem jutottunk szóhoz. Pedig fel voltunk készülve mindenféle meggyőző és csitító gondolattal. De nem volt rájuk szükség. Mosolygosan csinált mindent. És az jutott eszembe, hogy lám, lassan felnő a mi picilányunk is. Legyőzte félelmét és élvezte a lubickolást. Néha olyan kicsi és törékeny, máskor meg olyan felnőttes a maga kb 100 centijével, hogy az már hihetetlen. Szóval, ő ami kis Lucánk. Ő volt a legfiatalabb a medencében. Csak azt sajnálom, hogy nem volt eszünk fényépezőgépet vinni. Hát ennyi. Azt hiszem felét sem sikerült leírni annak amitől, leszed a lábunkról, de ez van. Ezt meg kell élni! Mert két csodállatos kis tündérkénk van :) !
Ildi
Hozzáteszek még valamit én is. Annak idején elmagyaráztam Arikának, hogy miért is jöttünk el. Meséltem azokról, akik hatalomvágyból elveszik mások pénzét. Persze olyan megoldást javasolt, amiért minimum egy karibszigeti fogolytábor járna az apjának (is). Luca, viszont azt javasolta, hogy szeretettel a rossz emberek is jó útra téríthetőek. És ugye Ausztráliában minden ember szereti a másikat, ugye?/abszolút rózsaszín köd... nem? Ildi/
András