Tata sportjáért!

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint a többi. Arról fog szólni ami a tatai életünk azon oldala volt, amely nem mindennapi.

A történet 2000 októberében kezdődik, amikor a sokéves karatés múltamra való tekintettel és Budapestről való kiszakadásunk nyomán, beállítottunk Tatán, ahol szeptember óta éltünk, a város sportreferenséhez, talán nem sértődik meg ha megnevezem, hiszen Tata sportéletében és nemcsak, igen meghatározó személyiség a Horváth Zoltánhoz. Elmondtuk neki, hogy shotokan karatéval foglalkozunk és egyesületet szeretnénk alapítani. Zoli, mögénk állt. Decemberben segítségével, megalapítottuk egyesületünket. És elindult a történetünk...

Emlékszem, amikor a Jázmin utcai Általános iskolába először mentünk edzésre. Ketten, Andrással. Vártuk az első tanítványunk. Meghatározó élmény volt! Edzettünk, ketten, de felváltva lestünk ki az ablakon, hogy jön-e valaki.

Aztán a második vagy harmadik alkalom végén, egy kisfiú jött anyukájával és nővérével. A kisfiú szeretett volna karatézni, de végül a kislány is maradt és kiderült, hogy nagyon tehetséges, aztán jött egy másik testvérpáros, és szép lassan lettünk 6-7-en.

Sokan megfordultak a teremben és remélem tanultak valamit. Nálunk mindig fontos volt a tanulás és a közösség. Olyan nehéz szavakba önteni mindazt, amit el szeretnék mondani. Azt hiszem, hálás lehetek, hogy ennyien szerettek és ma is szeretnek és örömmel jöttek hozzám, hozzánk tanulni, mert én is tanultam! Nagyon sokat!

Azon gondolkodtam, mi az amit sajnálok itthagyni? Nem a házunk, a vagyonkánk vagy egyébb, hanem csakis és kizárólag az egyesületünk. A gyerekek, a szülők, a közösség. Teljessé tették az életem és azt az érzést amit a tanítás és a tanítás nyomán a siker jelent, különben nem ismerhettem volna meg.

Az évek során nagyon sikeresek lettünk. Tavalyelőtt 45 érmet hoztunk nemzetközi versenyekről, diákolimpia döntőjéből és országos bajnokságról, tavaly viszont negyed akkora csapattal, a maggal, hoztunk 22 darab ilyen értékes érmet és számos más kisebb versenyen szerzett érmet. Kimondhatatlanuk büszke vagyok rájuk! És a sikertörténet folytatódik. Az akire tavaly mondtam, hogy idénre beérik, tényleg beérett! Hajrá Lackó!

Diának azt üzenem, hogy szerénység nélkül a siker elhalványodik és hosszú távon megtörik. Somának kitartást és sok munkát, Bercinek pedig azt, hogy a sikerhez munka vezet, mindegy hogy sport vagy más, de ugyanúgy mint a matekban, a gyakorlás a siker titka! És Dóry... Bocsáss meg, hogy nem lehetek veled, hogy segítselek, de bár te még nem hiszed el, meg tudod csinálni! Én tudom! Ezért merem rád bízni a jövőt...

És a Tóth család, barátokra leltünk bennetek és ezen a távolság sem változtat. Krisztián az ötödik tanítványom volt, láttam felnőni és rendkívűl örvendek, hogy a hugicák is beálltak mellé és az anyukája, Maja, mellé.

ŐK az én csapatom, a mi csapatunk. Azért írom így, mert András az évek során nőtt fel a feladathoz és az utolsó két évben rendkívül sokat segített edzőként is, és jó munkát végzett!

Még egyszer köszönök mindent, én mindig nagyon sok szeretettel fogok rátok gondolni és Andrásbá is!

Visszatérve a díjhoz, Ez a díj számunkra ma délután a Kőkúti Általános Iskola dísztermében egy szép zárása volt ennek a korszaknak. Tudom, csak nekünk jelent ilyen sokat, de nem baj. ÉS végül még egyszer meg szeretném köszönni Horváth Zolinak, hogy hitt bennünk és segített bennünket az évek során, hogy eredményes ügyes csapatot neveljünk fel.

Elnézést mindazotktól akik olvasnak bennünket és talán nem tartják idevalónak ezeket a sorokat, de higgyétek el, hogy ŐK, a tanítványaim is olvasnak és ez az én búcsúm tőlük és ettől a fejezettől az életemben.

Ildi