Kentucky

Ismét a kicsi különbségekről.
Akkor most kezdem az elején. Valamikor úgy 8 évvel ezelőtt amikor még a főzőtudományunk igencsak gyerekcipőben járt, volt egyszer, hogy Andrással nem a klasszikus Mc Donalds vagy Burger Kingbe mentünk kipótolni az ebédünket, hanem rendes húsra vágyva gondoltuk kipróbáljuk a Kentucky Fried Chicken nevezetű gyorsétteremlánc egyik képviseletének menűjéből kóstolunk.
Tudni kell rólam, hogy semmilyen szerű nemű csípős dolgot nem szeretek. Sőt füstölök tőle...
Hát, bementünk. Kértünk. Csípős csirkeszárnyakat, meg NEM csípős bármilyen más csirke darabokat, mert ugyebár azt megválogatni nem lehet, darabszámra mérik. Ozt, hazamentünk, tálaltunk és nekiláttunk.
Csakhogy, a nem csípős csirkedarabok annyira csíptek, hogy egyszerűen képtelen voltam megenni. Évekkel később, egy hosszú egyetemi napon gondoltam megint kipróbálom, hátha szerencsétlen véletlen volt?... De sajnos nem. Vagy ismét véletlen volt? Aztán ma ismét kísérletet tettünk, mert ugyebár három a magyar Isten igaza! De, sajnos ezúttal nem jött be. Ugyanolyan volt.
Hogy miért monndom mindezt el, hát azért, mert odakint Melbournebenegyik este, hazaérkezve a család, nem érzett túl sok erőt a kései főzéshez és mivel nem akartunk sem pizzát sem hamburgereket, hát jött az ötlet! Menjünk a Kentuckyba! No, mondom én, azt én valahogy nem bíztos, hogy díjjazom. Nagy kerek szemek! Mi a kő!? Tudom én miről beszélek? És, persze elmesélem előző két tapasztalatom. Mire mosolyogva legyint a család és azt mondja a nagybácsim. Tudod mit? Ha nem ízlik bíz isten én csak neked külön főzök! És láss csodát! Elmentünk és vásároltunk. Hazahoztuk, tálaltunk és megkostoltam. És mit gondoltok? Ehető volt? mármint számomra. Nos, igen. Finom fűszeres csirkedarabkák és nem csípett.
Szóval, ha ez egy világméretű frencsize rendszer szerint működő üzletlánc, akkor egyszerűen nem értem, hogy itt miért csíp az ami kint nem.
Ennyit az aprócska kis különbségekről.
Ildi