Volt egy pár igen csendes nap az ausztralia.net fórumon. Gondolom sokan ismerik és olvasgatják a fórum bejegyzéseit. Aztán, egy magyar zászlót érintő bejegyzés után parázs vita alakult ki a fórumon a magyarság, magyarkodás, vallás és egyáltalán a magyarnak maradni téma körül.
Nagyon nehéz, mert mindenki másként éli meg ezt a kérdést még akkor is, ha látszólag egy táborhoz tartozik, hiszen mindenki más neveltetésben, illetve környezetben nőtt fel.
E bejegyzésem kicsit hosszú lesz, és bevallom őszintén generálója Zab barátunk a fórumról, kinek bejegyzéseit mindig szívesen olvassuk, mert helyénvalóak.
A kérdés amit kicsit ki szeretnék fejteni, az a vallás és a nemzeti öntudat kérdése.
A végső következtetés: " mert Nemzetinek lenni és valamilyen Vallásosnak lenni ugyan abból a forrásból jön".
Hát én ezt továbbra sem gondolom így. Bizonyára a vallásosság alatt nem a bármilyen egyházhoz való tartózást érti Zab, legalábbis remélem, mert eddig egy igen józan, normális gondolkodású valakinek ismertük bejegyzéseiből. A hit, az mindenkinél mást jelent és sokan úgy gondolják, hogy ha valaki nem hisz a mindenhatóban, akkor az már eltévedt és nem lehet igazán jó ember. Hogy ki hogy jut az Isten tagadásához, vagy megtalálásához, az változó. De az én nagyapám egy rendkívüli ember volt, aki egy igen nehéz világban mindent megtett a magyarságunk, magyarság tudatunk fennmaradásáért. Hogy egy kicsit érthetőbbé tegyem, anyukám édesapja magyar volt. Az élet fintora, hogy nagymamám, aki bár félig magyar családból származik, mégis román környezetben nőtt fel és anyanyelveként a románt használja a mai napig, bár két gyermekének édesapjai magyarok voltak. Anyukám ebből kifolyólag, bár mindig is tudott valamelyest magyarul, felnőni román nyelvi környezetben nőtt fe. Azonban megismerte édesapámat, aki bár a nagyapám kemény keze alatt nevelkedett, mégis a kor divatjának illetve a legkülönb téveszmék forgatagában, román iskolát végzett. DE, a nagyapám volt az, aki a rossz após szerepét felvállalva a fiatal frissen alakult családot, megannyi megpróbáltatás után a magyar közösség felé fordította. Mitöbb, az édesanyám az addigi román anyanyelvét feladva vállalta, hogy jövendőbeli gyermekeit a magyarközösséghez tartozóan neveli fel. És ez így is lett. Mi mindeketten magyarnak születtünk és a nagyapamám erős nemzeti öntudatának árnyékában bennünk is kialakult az a fajta hovatartozás, ami megakadályozta első nagy szerelmem házasságba torkolódását, hiszen román fiú volt és sajnos egy kerek év alatt még egy köszönöm sem ragadt rá, pedig igyekezett szegény. Csakhogy én rádöbbentem, hogy az én gyermekeimnek, magyar népdalokat és népmeséket szeretnék énekelni, mondani, sőt azt szeretném, hogy az édesapjukkal is magyarul tudjanak majdan kommunikálni, mert a megosztott család, nagyon ritkán működik. A tapasztalat az, hogy az egyik fél általában feladja nemzeti öntudatát a család összetartozásának céljából.
Így lettem magyar. És, itt jön a vallás kérdése. Az én nagyapám az az ember volt, aki hitte, hogy, ha minden ember egy kicsit jobb lesz holnap, akkor a világ is jobb lesz. Hitte, hogy nem Isten, hanem mi emberek tehetjük jobbá a világot. Nekünk kell érte tenni és görönygyös életútja során Ő arra a következtetésre jutott, hogy ha van is Isten, azt sajnos mi földi halandók hidegen hagyjuk. Hitte, hogy magyarságunk nyelvünkben, kultúránkban, népmeséinkben, irodalmunkban, zenénkben rejlik. Hitte, hogy magyar az, aki annak vallja magát. És Én, mi így nőttünk fel. A nagyapám nemcsak hitte mindezt, de tett is érte. 11-12 éves lehettem, amikor Huba bácsi kiállításán, egy kedves bácsi átverekedve magát a tömegen, széles mosolyal megölelve kezét szorongatva, köszönt Nagyapámnak. Nem akarta elengedni, mesélt és mesélt magáról, a családjáról és én nem értettem hogy miért?
Aztán egy másik bajtársa, aki jó barátja volt Nagytatának, elmesélte a történetét. A háború alatt, a nagyapám bajtársaival egy aknamezőn kellett átkeljenek. Süvitő golyózápor közepette, bár nem ő volt a parancsnok, eléjük állt és átvitte őket. Mindenki szerencsésen megúszta. Csak egy bajtársuk hiányzott. Kiderült, hogy annyira megijedt, hogy egyszerűen nem tudott mozdulni és a túloldalon maradt. Senki sem akart érte menni... A Nagyapám megfordult és visszament. És áthozta.
Ez a bácsi (ő volt az) mesélte akkor a kiállításon, hogy már unokái vannak és megköszönte még egyszer, azt hogy unokái lehetnek. Hogy a nagyapám hol vesztette el Istent, hát lehet hogy pont itt, hiszen az ő emberségében bízva ment vissza és míg más talán éppen megtalálta a mindenhatót ebben a történetben, talán ő itt vesztette el.
Mindennek azonban rám nézve van egy hatalmas előnye. SOHA, de mondom, soha nem eröltette rám nézeteit. Saját élettapasztalatát elmesélve igyekezett nevelni és vezetni az utamon, a hit kérdését pedig rámbízta. Előnyöm így abból fakad, hogy az én hitem más. Az én hitem bár jelenleg a Református Egyházhoz köt, mégis más. A megkeresztelkedésem oka többnyire a közösségi hovatartozás kérdése volt és nem a vallás kifejezésmódja. És, ebből kifolyólag vannak dolgok amiket nem tudok feltétel nélkül elfogadni az egyház, egyházak szertartásaiban és hitvallásukban. Pillanatnyilag azonban ez a vallás áll legközelebb valós hitemhez és lelkemhez. De, nem hiszem, hogy kevésbé lettem volna magyar akkor amikor ez még nem krisályosodott ennyire ki bennem. És főleg, nem hiszem hogy Nagyapám kevésbé lett volna magyar, mert nem hitt az Egy Istenben.
Ebben, az egész új haza választásban számomra magyarságunk megőrzése jelenti a legnehezebb dolgot. Tudom, mindenki azt mondja ez úgyis el fog veszni, mert odakint ez a rendje a dolgoknak, de én nem akarom ezt csak úgy elfogadni. Voltam már romániai magyar. Miért ne lehetnék ezután, ausztráliai magyarok? Hogy gyermekimnek hogy fogom a nemzeti öntudatunkat továbbadni ... még nem tudom! (
többek közt, azzal a raklap könyvvel, amit kiviszünk. -András) De ígérem, hogy kitalálom és minden tőlem tehetőt megteszek érte. Én ilyen vagyok. Ha nem sikerül, mert erre is fel vagyok készülve, akkor nem sikerül. Attól még a gyermekeim és az ők gyermekei, remélhetőleg boldog, sikerekben gazdag teljes életet fognak élni, és talán mesélni fogják gyermekieknek, hogy az ezredfordulón a családjuk valahol a Kárpát-medence ölében élt, és magyarnak tartotta magát.
Ildi
