Nem is tudom hol kezdjem vagy, hogy valójában mennyit is írjak le abból ami tegnap történt.
Azt tudjuk már egy ideje, pontosabban azóta amióta a szülőknek elmondtuk tervünket, hogy nem repesnek az örömtől. Az én szüleim sem, de ők legalább elfogadják és támogatnak, hiszen a mi döntésünk. András szülei azonban úgy tűnik más lapra tartoznak. Amióta csak tudják, folyamatos szubtilis szapulás folyik, amiből minden téren az derül ki, hogy mennyire életképtelenek vagyunk, hogy az ők szavajárásukkal élve "szőlőt fogunk metszeni" és ők mennyire sajnálnak érte, hogy csak egy kis lyuk lesz kint az otthonunk és sírni fogunk egymás vállán az elkeseredetségtől. És mindezt elmondják mindenkinek akivel találkoznak és ahol szóba kerül, ezzel egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva bennünket az amúgy is nehezen kialakított környezetünkben, hiszen alig 7 éve lakunk itt Tatán. Az hogy maga az esemény miként és mennyi "turbó" volt mögötte, arról nem beszélek, de ami belőlük és főleg apósomból kifolyt, nos az írott szót nem tűr meg. Én eddig is tudtam, hogy nem voltam, nem leszek soha ennek a "családnak" tökéletes tagja és talán csak a két gyöngyszem, a lányaink, miatt tűrnek meg, de soha nem tudtam őket gyűlölni, pedig tegnap én úgy éreztem, hogy ennyi gyűlölettel ember nem is tud mit kezdeni. Én eddig is felvállaltam ezt a szerepet én voltam mindig a villámhárító akit ki lehet minden csúnyaságnak kiáltani aki mindenért hibás, de a tegnapi gyűlölet fokával sajnos nem tudok mit kezdeni. Csak remélni tudom, hogy fele sem igaz annak amit éreztem és ma már sajnálom, hogy nem tudtam egyszerűen faképnél hagyni az első támadásánál, mert sem mi sem a gyermekeink ezt a viselkedést nem érdemeljük meg.
Azt értem, hogy el vannak keseredve, hogy kivándorlunk, de azt gondolom, hogy ez a fajta megnyilvánulás picit sem könnyit sem rajtuk sem rajtunk, mert mi akkor is megyünk innen, ha néger gyerekek potyognak az égből! És itt szeretném közzétenni és gondolom András is megerősití majd egy-két sorban, ez a MI KETTŐNK döntése. Nem az enyém és nem az övé, a MIENK! A gyermekeink meg amíg felnőttekké nem válnak, a MI KETTŐNK által alapított család tagjai. Vagyis hozzánk tartoznak.
Remélem soha többé nem kell egy olyan délutánt átélnem mint tegnap. És remélem nem kell a gyermekeimnek magyaráznom, hogy amit látnak az valójában nem is az, az csak egy fikció.
De ma, megalkottuk a tökéletes napot! Eltöltöttünk egy csodállatos napot az állatkertben. Olyan csodás ahogy látod a gyerekeket nőni okosodni és egyre többet felfogni a világból.
Minden alkalommal meglepnek azzal, hogy telejesen új dolgok érdeklik őket. Arikát például az elefánt, az oroszlán és a gepárd hozta lázba. Lucát viszont vicces, de leginkább a méhecskék nyűgőzték le (volt egy kaptárszelvény, ahol lehetett látni, hogy hogyan dolgoznak.). (
visszafelé is meg kellett állni mégegyszer-András )
Gyönyörüen sütött a nap de nem volt hőség, öröm volt sétálni és élvezni az állatkert csodáit.
A tökéletes nap vége a síma lefekvés lett volna, de azért ez nem ilyen egyszerű :). Egy kicsi veszekedés csak jutott az estébe, de ez nem tudta elrontani a tökéletes napunk...
Ildi
Ildi kérdezde, hogy megírhatja-e ezeket a sorokat. Persze, hiszen bárki, aki kivándorlásra adja a fejét szembesülhet hasonló problémákkal. S hogy mennyire KETTŐNK döntése az egész elmesélek egy kis szösszenetet az elejéről. A szponzorunk az Ildi nagybácsija. Amikor Ildi elmesélte neki, hogy úgy döntöttünk, hogy el lehet innén menni, akkor megkérte, hogy adja át a telefont nekem, mert személyesen szerette volna hallani tőlem is.
No, azért képpel is alá kell támasztanom a mai napot. Persze magamat kiemelve.
András
A lányok üzenik az emunak, hogy hamarosan rokonlátogatás lesz
