Már a múlt hétvégén ki akartunk menni tájfutni, de hát ősz volt, és csúnyán esett az eső. Ma vár tél van, de nem esett olyan csúnyán az eső, sőt picit ki is sütött a nap. A lányok nagyon készültek az eseményre, már a múlt héten megérkezett mindenkinek a kis SILVA tájolója. Én még lelkesebb voltam, s még dugókát is rendeltem Angliából, hiába, messzi vagyunk a világtól, még nem jött meg. Pedig lehetőségem volt saját színeket kérni, így piros-zöld dugókám lesz.
Mivel a múlt vasárnap nem jött össze a tájfutás, s ma magyar iskola is lett volna a Bocskaiban, eléggé mérvadó volt a választásban az időjárás. Kinéztem reggel az ablakon, mondom felhős. Arika kinézett: nem is esik. Ez olyan félig üres, félig teli pohárnak tünt, döntöttünk. Megyünk tájfutni.
Persze, az hozzátartozik, hogy még senki se fut egyénileg, tanuljuk még az erdőt, a fortélyait. Azt is írhatnám, senkit se ismertünk, aztán a mezőn találkoztunk egy ex Lonely Planetes kollegával, aki magyarul köszöntött (ő lengyel), de hát Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
A lányok nagyon élvezték és kicsit nekem is rehab volt. Négy éve biztosan nem voltam tájfutóversenyen, bár már odafent is ritkán került rá sor az utóbbi időben. Így, hogy a lányok felcseperedtek, már célja is van a dolognak, a felhalmozott tudás átadásának. A képek magukért beszélnek.
S íme a pálya is
Andras
